Elsétálok a Csepel Művek (egykori) gyárépületeinek rengetegéhez, hogy átjárjon a hely atmoszférája. Furcsa vonzódásom van a gyárak iránt, holott jómagam sosem dolgoztam ilyen üzemben. A Csepel Művek mégis kihagyhatatlan téma rajzos kollekciómból. Régóta motoszkált a fejemben, hogyan öntsem egyetlen találó kompozícióba ezt a kultikus helyszínt Elképzelem hát, miként sétálom körbe a csarnokokat. Elképzelem a falak közt a millió dolgos kezet, a műszerek kattogását, a szerszámok csörömpölését, a munkások duruzsolását..
Elképzelem, ahogy a gyárfalak közt dolgozó anyáink és apáink a csavarokat húzzák, ahogy gépzsíros kezükkel kicsomagolják tízórais párizsis szendvicsüket, ahogy hol nevetgélnek a kollégákkal, hol szitkozódnak a rakoncátlankodó acél szerszámok fölött. Ahogy a műszak végét várják a férfiak, hogy utána leguríthassanak egy sört. Ahogy a műszak végét várják az asszonyok, hogy otthon befejezhessék a félig kész kötött pulóvert. Ahogy nem gondolnak a másnapi műszakra, pedig mint valami távolról jövő komor zongoraszó, tudják, hogy végeláthatatlanul ott tornyosul felettük.
A végeláthatatlan monotonitást akartam érzékeltetni a rajzon. De hogyan lehetséges ezt az iszonyatosan sok ingert egyetlen képbe sűríteni? Ki kell lépnünk a csarnokból, és el kell sétálnunk messzebre. Ahol már nem zúg a fejünk az acél szerszámok csörömpölésétől, a műszakvezetők hangos utasításaitól, a gépek zakatolásától. Ahol nem kell megrajzolni száz meg száz emberi arcot és dolgos kezet, ilyen meg olyan, ki tudja, mire használatos, csodálatosan megtervezett gépet.
MEGVÁSÁROLOM A CSEPEL MŰVEK VÁSZONKÉPET
Elhagyjuk a gyár macskaköves utcáit, a bejárattól néhány méternyire állapodunk meg. Onnan fordulunk vissza, és szemléljük, miként okádják ki magukból a kémények a füstöt. Érezzük a lüktetést, de már csak valami távoli nosztalgikus légkör uralkodik körülöttünk. Látómezőnkbe kerül az egykor oly impozánsan álló Lenin szobor, amely egy elmúlt kor renoméját és küzdelmét hirdeti. „Nálunk a munka dicsőség és becsület dolga” – mintha ezt suttogná.
Elillan a szobor, ahogy a vörös Ikarus busz munkások tucatjait hozza-viszi műszakváltáskor. Elképzeljük, ahogy a busz ülései közt az éjszakai műszakban megfáradt munkások hunyják álomra szemüket. De a gyár sosem hunyja álomra a szemét. Szüntelenül forognak a mérnökök agytekervényei, megannyi ropogós ötletet szülve, és sürögnek-forognak a munkások, hogy az ötletekből valóság legyen.
A feliraton állapodik meg a tekintetünk. Ma szimplán Csepel Művek hunyorog ránk vörös neoncsövekből, de egykoron Weiss Manfréd Acél- és Fémművek név állott itt, később Csepel Vas- és Fémművek. A gyárat alapító atya logója még most is a felirat mellett őrzi névadója szellemét, ha csupán ilyen jelképes módon is. Pedig mennyire trendi, ahogy a W az M betűbe olvad. Akár egy mai sztár-grafikus alkotása is lehetne, annyira tökéletes vonalvezetéssel van megkomponálva az embléma.
MEGVÁSÁROLOM A CSEPEL MŰVEK VÁSZONKÉPET
Pirkad. Az ég lángvörös lesz, mintha egy gigantikus Papaya falta volna fel az éjszakát. Mennydörgőmadárként repíti haza a busz a megfáradt dolgozókat, sápadt fényszóróinak fénye megtöri a vörösök, burgundik, barnák egyederuralmát. A háttérben fehér füst kígyózik. Bágyadt egyhangúság költözik belénk A Csepel Műveket szemléljük. Egykoron, ma, és holnap is.